A Slipknot első és eddig egyetlen koncertjét még 2004-ben adta a Sportszigeten. Én aznap épp gimis osztálykiránduláson voltam és egymás után kaptam az sms-ket a barátaimtól, hogy életem egyik legjobb bulijáról maradtam le, és hetekig hallgathattam az élménybeszámolókat a hatalmas tömegről, a tombolásról, meg a lányról, akinek a mellére ráfért az összes tag aláírása, jó nagyban (állítólag még a Viva tv-ben is mutatták). Aztán láttam megannyi koncert felvételt, voltam a budapesti Slipchaos (Slipknot tribute) megannyi buliján, de nagyon vártam, hogy végre élőben is lássam a zenekart.
Szerencsére csak 11 év kellett ahhoz, hogy az iowai csapat ismét tiszteletét tegye nálunk. Azóta persze sok minden történt a csapat életében, jó és rossz dolgok egyaránt: 3 sikeres nagylemez, Paul Gray tragikus halála és a dobosuk, Joey Jordison távozása a zenekarból. A tagcserék és az új album vegyes fogadtatása miatt sokan kicsit szkeptikusan álltak a fellépésükhöz, és úgy egyáltalán megkérdőjelezhető volt, hogy képes lesz-e 2015-ben egy Slipknot megtölteni itthon az Arénát.
Jelentem igen, a küzdőtér szépen megtelt, mire az előzenekar színpadra lépett. A King 810 nevű michigani zenekarra várt a feladat, hogy bemelegítse a terepet a Slipknot előtt. Bevallom, engem a legkevésbé sem nyűgözött le a produkciójuk, és úgy láttam a körülöttem állók is értetlenül figyelték az eseményeket. Technikailag persze nem lehet belekötni, mert tisztességgel végig nyomták a bulit, de maga a zene elég ötlettelen és az énekes hol prédikáló, hol erőltetett ordibálása inkább zavaró volt, mint felvillanyozó.
A rövid szünet alatt gyorsan feltérképeztük a nézőteret, és örömmel láttam, hogy gyakorlatilag minden korosztály képviseltette magát, persze a közönség nagy része azokból a huszas-harmincasokból állt, akik a kétezres évek elején, a nagy Slipknot őrület kezdetén is már rajongók voltak, de sok maszkban rohangáló tizenévessel is találkoztunk, sőt, még családokkal is. (Ilyenkor azért irigylem azokat a kölyköket, akiknek az első koncertélményük 8 évesen egy arénás Slipknot koncert lehet.)
A Sarcastrophe nyitánya tökéletesnek bizonyult, és nemcsak hangban, hanem látványban is lenyűgöző show vette kezdetét. A színpad közepéről egy hatalmas ördögfej nézett fenyegetően a közönségre, miközben fel-fellobbant a tűz a háttérben. A fénytechnika és a maszkos legénység színpadi mutatványai tényleg lenyűgözte még azokat is, akiket talán a zene kevésbé ragadott magával és csak a show kedvéért váltottak jegyet.
A dalokban nagy meglepetés nem volt, a koncert előtt már megnéztem az európai állomásokon játszott számok listáját, a zenekar 3 különböző setlisttel is készült, így azért tartogattak némi meglepetést. De az olyan slágerek, mint a My Plague, Before I forget, a rock disco kedvenc Duality vagy az egészen friss The Negative One nem maradhattak el. Zeneileg én azt kaptam, amit vártam, igazából Corey Taylor az egyik legjobb énekes, akit valaha színpadon láttam és hallottam. És bár a zenekar egysége látszólag teljes, azért érezhető volt, hogy az új posztokon játszó zenészekre kisebb szerep jutott, mint a többi tagra. Bár nyilván nem egyszerű az olyan legendás tagokat pótolni, mint Joey Jordison, de reméljük hamarosan az új zenészek is oszlopos tagokká válhatnak.
A küzdőtéren persze számról-számra egyre nagyobb lett az őrület, néha elszabadultak az indulatok és előkerültek a fogvédők, de alapvetően a közönség nagy része – a vegyes összetétel ellenére is – együtt tudott örülni a koncertnek és a környezetemben komolyabb sérülés sem történt. Persze a ráadásban meg volt a guggoltatós mutatvány is, amiben sajnos még mindig sokan nem hajlandók részt venni, ami engem el is szomorított kicsit. A People=Shit talán a kedvenc Slipknot számom, és elég sokszor magaménak is érzem a szürke hétköznapokon, így nagyon örültem, hogy belefért még az utolsó számok közé, és teli torokból üvölthettük a keserű igazságot. Igazából csak kapkodtam a fejem, amikor az utolsó szám is végéhez ért, mert komolyan szívesen hallgattam volna még őket kétszer ennyi ideig is.
Nyilván nem lehet egy arénás koncertet egy fesztiválos bulival összehasonlítani, de aki teheti, próbálja meg elcsípni őket nyáron a közeli Nova Rockon, mert garantáltan nem fog csalódni, még akkor sem, ha a Slipknot talán nem tartozik a kedvenc zenekara közé. Én a koncert után bátran állítom, hogy az ezredforduló egyik legmeghatározóbb zenészeiről van szó, akik tényleg kemény melóval és egy felejthetetlen koncerttel hálálták múlt hét csütörtökön is hatalmas rajongó táboruk támogatását.
Tóth Zsófi